Zene
A blues – dalban elbeszélt panasz – kesergő. A hűtlenség, betegség és halál évszázadok óta megszokott témáin kívül a blues-okban, elsősorban a korabeli Amerika feketéinek viszontagságait énekelték meg: a hosszú, forró napok derékszaggató robotját; a sürgető vágyat a menekülésre, a kegyetlen büntető gazdaságok hétköznapjait. Születtek olyan blues-ok is, amelyek témája a medréből kilépő Mississippi partján élők nyomorúságos helyzete.A blues legkorábbi fajtái igazi népdalok voltak; szövegüket, dallamukat és ritmusukat énekesek százai ismerték és alakították. E korai előadók éneküket leggyakrabban szájharmonikán, bendzsón vagy gitáron kísérték, hangjukat érdessé tette a sok megpróbáltatás vagy éppen az ital.A két legkiemelkedőbb blues-énekes, bármily meglepő, de nő volt: Gertruda Ma Rainey és Bessie Smith. Meg kell még említeni W.C. Handy (1873-1958) zongoristát és zenekarvezetőt, aki olyan szerzeményeiben öntötte határozott formákba e muzsikát, mint a St. Louis Blues, amellyel kiérdemelte a “blues atyja” kitüntető elnevezést.A blues elsősorban a vidéki, később nagyvárosi alsó osztály tipikus népdala, amely szövegében pontos tükrözi ennek a rétegnek nehéz életkörülményeit. Leginkább szomorú hangvételű, de sohasem hangosan jajgató. Később a slágeripar által kiforgatott és romantizált blues szentimentálissá és banálissá válik, az eredeti népdalt azonban a nehéz sors kommentálása, csendes szomorúság és rendkívüli egyszerűség jellemzi.
dy Waters és mások rekedtes énekhangja, makacs ritmusú elektromos gitárjátéka, magabiztos, büszkén férfias kiállása már nemigen idézi a hagyományos, “falusi” bluesban megszólaló sóvárgást, panaszosságot. A városi blues, amely a rhythm and blues nevet kapta, már egy rohanó, zaklatott világ hol fanyar, hol boldog, hol kemény zenéje volt. Igazi fekete zene, fekete embereknek. A városi fekete zene másik stílusa, amely ezzel párhuzamosan alakult ki, mind a feketék, mind a fehérek körében népszerű lett. A sima, érzelmes, tetszetős harmóniákra épülő hangzást fekete vokálegyüttesek, például a Drifters vagy a Platters képviselték.
Az 1950-es évek közepén megszületett a rock ‘n’ roll, s az érte lelkesedő fehér tizenévesek a fekete rhythm’n bluest is felfedezték maguknak. Ekkoriban vették lemezre Ray Charles első slágerét a sok közül – a világtalan énekes stílusa részben a feketék élő vallásos zenéjére, a gospelre és a spirituáléra, részben a bluesra vezethető vissza. Többek szerint Charles volt a gospel stílusát (ha tartalmát nem is) továbbvivő soulzene első népszerű alakja (a gospel evangéliumi ének volt). Utána sokan egyesítették a gospel szenvedélyességét és énektechnikáját a rhythm’n blues stílusával és formáival: feltétlenül meg kell említeni Sam Cookie, Percy Sledge, Otis Redding és főként Aretha Franklin nevét.
Az európai zenekultúra jelentősen hozzájárult ahhoz a folyamathoz, mely végül később a jazz kialakulásához és fejlődéséhez vezetett. Ellentétben Amerikával, az öreg kontinensen már szinte a kezdetektől felismerték ennek az új irányzatnak, műfajnak a jelentőségét. Amerika sokáig egyáltalán nem törődött a jazzel és alig vett róla tudomást – egyfajta alternatív szórakoztató zenének tekintette. Változás csak a ’20-as években történt, amikor a műfaj Chicagóban és más városokban is sikert aratott.Innentől már a szórakoztatóipar kezdett el vele foglalkozni. Európában Nagy-Brittania és Franciaország lett az amerikai zenészek legfőbb állomáshelye. Az előbbi nyilván a közös hagyomány és a nyelv okán az utóbbi a franciákra mindig is jellemző új művészetre való fogékonyság miatt. Európai országokban az afro-amerikai származás, ami igen gyakran az előadásmódban is tükröződött, nem érintette hátrányosan az ide látogató zenészeket – ellentétben a faji hovatartozást mindig is jóval kevésbé toleráló Amerikával. A fenti két országon kívül főleg a skandináv országokba volt jelentős az amerikai jazzbandek áramlása, ahol szintén számítottak az angolszász hagyományok és légkör demokratikus, nyugodt volt. Németországban a ’20-as években, amikor a különböző avantgard művészetek megjelentek, a jazz is fontos szerepet kapott. A nemzetszocialista, fasiszta eszmék előretörésével azonban ennek a folyamatnak hamarosan vége szakadt.
A húszas-harmincas években és a II. világháború után rengeteg amerikai zenész telepedett le Nyugat-Európában. A feket
e muzsikusok a faji előítéletek elől menekültek ide, mások a jobb kereset és több játéklehetőség valamint a nagyobb megbecsültség miatt.
A jazzt méltó helyére Amerikában csak 1945 után emelték. Ekkorra lassan megváltozott a közönsége, tánctermekből a koncerttermekbe és klubokba tevődött át az előadások helyszíne. A ’40-es években egyre inkább négy városba kezdett el koncentrálódni a jazzélet, New Orleans pedig fokozatosan veszítette el vezető szerepét, mára jórészt turisztikai látványosság lett belőle. Manapság New Yorkot nevezik a jazz fővárosának. Itt működik a legtöbb jazzklub, itt rendezik meg a legtöbb és legelismertebb jazzfesztivált, számos intézmény, iskola, hangversenyterem épült a jazzre vagy ad otthont neki. Chicago, amely a déli zenészek, blueselőadók központja, egyben a progresszív zene és együttesek szülőhelye. Kalifornia államban, Los Angeles a főleg fehér előadóművészek által kedvelt west coast jazz központja. Az itteni zenészek tevékenységét erősen befolyásolja a filmipar – Hollywood miatt.
A Magyarországon ígéretesen induló jazzéletnek (hasonlóan a többi Kelet-Európai országhoz) a politika vetett véget a ’40-es évek vége felé. A hatalom a jazzt kapitalista-kozmopolita terméknek állította be, és mivel a propaganda a tánczenével azonosította, a közönség, amely igazi, valódi jazzt nem hallhatott sehol, azonosult vele. Az ’50-es években azért voltak persze, akik hozzájutottak egy-egy lemezhez, vagy külföldi rádióműsorokat hallgathattak. Ennek hatására alakultak nálunk is jazzegyüttesek, a későbbi élénkülő (szakmai) érdeklődést mutatta például, hogy a ’60-as években a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat indított “Modern Jazz” címmel lemezsorozatot, a Magyar Rádió pedig rendszeresen sugárzott jazzsorozatokat, készített felvételeket. Ennek ellenére a közönség szélesebb rétegével ezt a különleges egyedi zenei stílust, életérzést (legyen szó a jazzvilág bármely ágáról, úgymint swing, bop, modális jazz de tulajdonképpen akár az igényesebb rock & roll is), sajnos már (még) nem sikerült megismertetni vagy másképp fogalmazva: nem tudott igazán populáris műfajjá válni oly módon, mint tőlünk nyugatabbra.
A soul zene története elválaszthatatlan az azonos gyökerű R&B és gospel műfajoktól. Az Egyesült Államok ban az 1950-es évek második felében indult el a 
két, párhuzamos folyamat, ami a műfaj kialakulásához vezetett. Míg a rétegzeneként indult R&B egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, a gospel szigorúan egyházi keretek között maradt. A soul nagy úttörői, mint Ray Charles vagy Ben E. King a gospel átszellemültségét, spiritualitását vegyítették az R&B feszes ritmusaival és megkapó dallamaival. Maga a soul, azaz lélek kifejezés is arra utal, hogy szenvedélyes, lélekből szóló muzsikáról van szó.Igazi térhódítása a ’60-as években indult meg, ekkor tűntek fel olyan előadók, mint James Brown, a soul keresztapja, és Aretha Franklin, a soul királynője. Bár döntően „fekete” zene volt, a „fehérek” is lelkesen próbálkoztak a soul zenében. A blue-eyed soul műfaj név alatt elsősorban a Righteorus Brothers és Michael McDonald szerzett magának hírnevet.A különböző államokban más-más jellegű soul alakult ki, mégis a legfontosabb szerepet a memphis-i Stax kiadó, és a detroit-i Motown előadói kapták. Utóbbi inkább a populáris hangzásvilágot célozta meg, és egyaránt merített R&B, gospel és rock and roll forrásaiból. A déli-soul ezzel szemben nyersebb és pattogósabb volt.A ’70-es évek zenei átalakulása erre a műfajra is rányomta a bélyegét. Az olyan előadók, mint Marvin Gaye és Curtis Mayfield arra használták fel a műfaj népszerűségét, hogy szociális tartalmú üzeneteiket minél szélesebb körhöz eljuttathassák. Szintén ebben az időben alakult ki az elvontabb pszichedelikus soul.
Még fontosabb változást jelentett, hogy az olyan művészek, mint James Brown és Sly Stone inkább a táncolhatóság felé terelték a soult, ami előbb a funky, majd a diszkó kialakulásához vezetett. A soul a diszkó terjedésével nem vesztett erejéből, sőt, a ’80-as években egyre nagyobb teret hódított magának. Az olyan előadók mint Prince, Michael Jackson, vagy Luther Vandross dominálták a slágerlistákat, akárcsak Whitney Houston.
A ’90-es évek új irányzatai részben háttérbe szorították a soul előadókat, ugyanakkor átalakulást indítottak útjára, ami a soul és a hip-hop összeolvadásához vezetett. Az új irányzat legismertebb neve Beyoncé, Mary J. Blige és Lauryn Hill, míg a műfaj legújabb reménységének Joss Stone-t tartják.
a könnyűzenei szakírók között. A kifejezést a Billboard zenei szaklap vezette be 1949. június 25-én. Korábban a lemezkiadók élesen elszeparálták a fehér és fekete közönségnek szánt kiadványokat. A fehérekét Hillbilly Musicnak, a feketékét Race Musicnak nevezték, ez utóbbit váltotta fel a Rhythm and Blues, ami az évek során rengeteg afro-amerikai előadóktól származó tánc- és popzenei műfajt jelentett. Az 1940-es évek második felében a blues új, a rock and rollt előrevetítő irányzatát nevezték R&B-nek. Ez megtartotta a blues dallamvilágát és akkordsémáit, viszont ritmusa gyorsabb lett, a hosszúra nyúlt hangszeres improvizációk helyett pedig egyre nagyobb szerepet kapott maga a dal, az ének.Az ’50-es évekből már többféle R&B-előadót ismerhetünk.Az olyan nagyvárosokban, mint New York, Philadelphia és Chicago, a fő hangsúlyt az énekre és a zenei kivitelezésre fektették. Detroitban a híres Motown kiadó uralta a terepet, ahol az R&B, a soul és a gospel zenei elemeit populárisabb formában tálalták a nagyközönségnek. Memphis-ben a Stax kiadó volt a vezető.
A déli államokban inkább a blues volt az erősebb. Nyers hangzás, pattogó ritmusok és sok trombita – ezek jellemezték az akkori R&B-muzsikusokat.A ’60-as években az R&B-n belüli soul műfaj legendás énekese, James Brown létrehozta zenekarával a funkot, amiből később a disco és a hip-hop lett. A ’80-as évektől pedig a lágyabb, popos hangzás vált uralkodóvá a műfajon belül.A ’80-es évek végétől és a ’90-es évek elejétől él a „kortárs R&B” (angolul: Contemporary R&B), ami a soul, hip-hop és dance stílusokat vegyíti. A kortárs R’n’B-zenére dobgépes alapok és melizmatikus (díszített, egy szótag kiéneklése alatt több hangot is használó) szólóéneklés a jellemző, valamint gyakoriak benne a rap-betétek.
Napjainkban a hip-hop-alapok (-beatek) jellemzők a zenékre, és pár éve megjelent a dance-pop/house-elemekkel vegyített R’n’B.Magát a Rhythm n Blues megnevezést egyaránt alkalmazhatják elektromos blues, soul, funk, disco, hip-hop vagy pop-műfajú zenékre is, lényegét tekintve tehát gyűjtőfogalom az afro-amerikai (főleg gospel) eredetű tánczenéknek.
A hatvanas évek közepére James Brown kidolgazta összetéveszthetetlen ritmikai alapját, ami az első leütés hangsúlyozására épült (az afro-amerikai zenék általában az ütem második és negyedik negyedét hangsúlyozzák).[3] Brown híres, bandájához intézett parancsszava volt az “Egyre!”, ezzel utalva a dob hangsúlyra, miközben a gitár szinkópás ritmust játszott a kettőre és a négyre, s mindezt a zenei őrületet egy repetitív fúvós téma kísérte. Az egy-három hangsúlyozás szinte egybeforrott Brown nevével, s jól hallható az 1964-es Out of Sight és az 1965-ös Papa’s Got a Brand New Bag című számaiban.Brown innovációi hamar a köztudatba emelte a funkot olyan felvételek segítségével, mint az 1967-es Cold Weat, az 1969-es Mother Popcorn és az 1970-es Get Up (I Feel Like Being A) Sex Machine. Ezek a felvételek már nem a tinzekét ütemes blues-körre épültek, mint Brown korábbi munkái.
Zenéjében Brown perkusszív stílusban énekelt a nyugat-afrikai poliritmiát imitálva – ez korábban az afro-amerikai munkadalokban is megjelent.Egy 1990-es interjúban Brown így fogalmazott: “Én csak a hangsúlyokat tettem át a kettő-négyről az egy-háromra. Pofonegyszerű tulajdonképpen.”Az évtized végére más zenekarok is James Brown útvonalán indultak el, így a funk egyre fontosabb könnyűzenei stílussá vált. Az arizonai A Dyke & the Blazers 1967-ben kiadta a Funky Broadway-t. Valószínűleg ez minden idők első soul-felvétele, amely címében tartalmazta a funky-t. 1970-ben a Sly & the Family Stone Thank You (Falettinme Be Mice Elf Agin) című felvétele az első helyre került. Ezt követte a Family Affair 1971-ben. Ezek a sikerek mind a bandát, mind a műfajt a köztudatba emelték.
A klasszikus diszkózene is a funkból alakult ki. Sok korai diszkózenész funkos környezetből érkezett. Sok diszkósláger (például Barry White dalai, Donna Summer Love To Love You Baby-je, Diana Ross Love Hangoverje, a KC & The Sunshine Band I’m Your Boogie Manje, Chaka Khan I’m Every Womanje vagy a Chic Le Freakje) tartalmaz funkos riffeket és ritmikákat. 1976-ban Rose Royce funky-száma, a Car Wash első helyre került a listákon. A diszkó megérkezésével egyidejűleg a funk nem vesztett népszerűségéből a nyolcvanas évek elején sem.
A zenére jelentősen hatott a funk, különböző latin műfajok és a soul. A diszkóhangzás jellemzője a szárnyaló, sokszor visszhangosított ének egy stabil négyszer-négyes nagydob, nyolcados vagy tizenhatodos lábcin (off-beatnél nyitott lábcinnel) és masszív, szinkópált basszus (basszusgitár által, ami néha egyszerű oktávokat játszik különleges ritmusképletekben) fölött. A Fender Jazz Bass basszusgitár-modellje könnyen összefüggésbe hozható a diszkóhangzással, mivel a gitár érthető, sajátos hangot produkál diszkózenei környezetben. Sok diszkószámban vonósok, rézfúvósok, elektromos zongora és elektromos gitár alkotja a gazdag hátteret. Nagyzenekari hangszerek (például fuvola) sokszor hallható szólóhangszerként, de – ellentétben a rock-al – elektromos gitárszólókkal ritkán találkozunk.
A hetvenes évek legismertebb diszkóelőadói: Donna Summer, a Bee Gees, a KC and the Sunshine Band, a Chic és a Jackson-család. Summer volt az első, széles körben ismert diszkóénekes, sokan a Diszkó Királynőjének nevezik. Továbbá ő segítette az elektronikus hangszerek forradalmát, melyek később a diszkó szerves részeivé váltak. Bár az énekesek és az előadók szerezték meg a népszerűség oroszlánrészét, a háttérben dolgozó producerek hasonlóan fontos (ha nem fontosabb) munkát végeztek. Ők szerezték a számokat és ők alkották 
meg a számok innovatív hangzásvilágait.[22] Több nem-diszkó előadó is készített diszkószámot a korszakban, a Szombat Esti Láz és a Thank God It’s Friday című filmek pedig még inkább elterjesztették a stílust a köztudatban.
Egy agresszív diszkóellenes mozgalom is kibontakozott Amerikában, aminek csúcspontja az 1979 júliusában történt Disco Demolition Night (a diszkórombolások éjszakája). A stílus népszerűsége csökkenni kezdett ennek hatására az Egyesült Államokban, azonban a világ többi részén továbbra is kedvelt volt a nyolcvanas évek végéig.
Mivel a “disco” megnevezés kiment a divatból az 1980-as évtized elejére, megjelent a “dance music” és a “dance pop” kifejezés, amelyek olyan zenére utalnak, amikben diszkó-szerű ritmusvilág hallható. Az azóta eltelt évtizedek során a diszkóklubok továbbra is népszerűek és a stílus zenei jellemzői újabb műfajokat hoztak életre.
Pop
