José Limón

Felejtsd el, hogy szép akarsz lenni és gyönyörű leszel – tanácsolta egy jónevű koreográfus táncosainak a nagyvenes években. Azt is mondta nekik, hogy essenek, keljenek bátran, ne küzdjenek a gravitációval, hanem zuhanjanak vele, gördüljenek bele, érezzék meg a test súlyát – és használják. Festőnek készült, mégis táncművész lett, iskolát alapított, technikáját évtizedek óta oktatják világszerte, nincs modern táncos, aki ne kapna ilyen irányú kiképzést.

          jose-limon-1908-1972-modern-dancer-everett

José Limón – szintén egy irányzat névadója – nem törekedett semmiféle harmóniára, koreográfiáiban a nyugtalan, szögletes mozdulatok és a szétzilált szerkezetek főszerepet kaptak. A Limón-technika lényege a mozgás folyamatosságában, a gravitáció és a test kapcsolatának megélésében, a test súlyának tudatos és dinamikus használatában, a gördülésekben, zuhanásokban, lendülésekben rejlik, és ami egykor botrány volt, ma tananyag mindenütt. A Limón technika lényege a gravitáció és a test egymásra hatása. A test súlyának használatával, zuhanásokkal, lendülésekkel olyan szabadságot ad a testnek, mely által a táncos látványosan sokkal dinamikusabban használja a gerincét. Fő cél a könnyedség, harmónia kialakítása, megélése. Limón tisztelte az enberi testet és teljes mértékben fel tudta használni képességeit anélkül, hogy visszaélt volna vele vagy eltorzította volna azt.
 
 
Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol egy népes család legidősebb gyermekeként – tizenegy öccsel és húggal maga mögött – finoman szólva sem reményteli gyermekkor kezdődött José Arcadio Limón számára. Hétéves korában azonban igézőn csillant a távoli jövő gazdagsága: a család Los Angelesbe költözött. Limón festőnek készült, be is iratkozott a Kalifornia Egyetem művészet fakultására, de nagy példaképe El Greco nem volt divatban, inkább a francia impresszionizmus stílusában festettek, így elégedetlenségében továbbállt és 1928-ban New Yorkba költözött, ahol a New York School of Design diákja lett. Abbahagyta a festést és röpke egy év múlva egy táncelőadás azonban minden tervét felborította: Harold Kreutzberg és Yvonne Gerogi koreográfiája elbarázsolta és menten a tánc ösvényére terelte. Doris Humphrey volt, aki vállalta, hogy művészi irányt ad a 20 éves fiú önkifejezési vágyának. Humphrey és Weidman épp akkor nyitotta meg első saját stúdióját New Yorkban. Hónapokkal azelött kitörtek, Ruth St. Denis és Ted Shawn együttesének művészi korlátai közül, hogy önállóan kövessék saját táncos elképzeléseiket. Humphrey olyan mozgásformákat keresett – mint az évekkel azelőtt a Denishawntól “dezertált” Martha Graham. Míg Graham a modern tánc módszerének kutatása közben a mozgás forrásaként a feszültség és az elernyedés állandó változását fedezte fel, Humphrey figyelme a test és a környezete közti kapcsolatra, a táncosnak a térben való helyzetére koncentrálódott. Graham számára a tánc a saját energiának a test központjából való felszabadulásból keletkezett, Humphrey számára a tánc a test harca volt a gravitáció természeti törvényeivel. A modern táncról alkotott elmélete arról szólt, hogy meg kell ismernünk a testi egyensúlyt, az esések és felfogásuk közti feszültségi állapotot. A test közepét pólusnak fogta fel, ami körül a végtagok mozognak, és az egyensúly állandó eltolásával mozgást hoznak létre. Humphrey meg volt győződve arról, hogy ezzel a koncepcióval a modern tánc képes lesz arra, hogy ne csak konkrét történeteket meséljen el, hanem absztrakt ideákat is ábrázoljon.
 
jose-limon-2
 
José Limón alig tanulta meg az alapfogalmakat, s hogy saját csiszolatlan testét hogyan tudja táncos mozdulatokba formálni, Humphrey már ragaszkodott ahhoz, hogy kipróbáljon saját mozgássorokat magának. 1930-ban pedig már saját első koreográfiájával debütált. Ezt a kísérletet a következő években további kisebb darabok követték. Tíz évig dolgozott a Humphrey-Weidman társulattal, közben többször fellépett a Broadway-n, olyan koraográfusokkal dolgozott, mint George Balanchine. A saját forma keresése közben 1937-es év jelentős haladást hozott. Ana Sokolowval és Esther Jungerrel együtt megkapta az ismét életre kelt Bennington School of Dance első ösztöndíját. Így az iskola nyári fesztiváljára készítette el élete első nagyobb csoportnak szánt koreográfiáját “Danza del la Muerte” (A halál tánca). Eleinte Weidman értő és támogató biztonságban neveli saját maga megtalálására, elvezeti a kérdésekhez, ami Limón esetében a mexikói “ént” jelenti. Első darabjai ezt a témát dolgozzák föl (Danzas Mexcanas). “Kreutzberg világosított fel, ő mutatta meg az utat. De ő német volt, elképzelései pedig “gótikusak”. Hozzá illett ez, de én mexikói származású voltam, és az Egyesült Államokban nőttem fel. Meg kellett találnom azt  a stílust, amivel ki tudtam fejezni, amit el kellett mondani magamról.” – nyilatkozta magáról.
 
Később azonnal Limón növekvő koreográfusi sikere, személyiségének meghatározó szerepe az együttesben és az az intenzitás, amellyel Humphrey törődött kiváló tanítványa haladásával feszültséghez vezetett Weidman és Limón között, mígnem Limón végül 1940-ben kivált az együttesből. Limónnak hiányzott Humphrey mesternő művészi támogatása, az állandó követelmény, amellyel táncosi és koreográfusi fejlődését elősegítette. 2 éven keresztül biztos cél nélkül maradt, együttműködése az egykori Graham táncosnővel. May O’Donellel, nem hozott semmi fejlődést. 1942-ben egy szólót koreografált magának. Amikor Bach művön dolgozott, Humphrey is épp Bach zenére koreografált művet. Kézenfekvő volt, hogy munkájukban elválaszthatatlanok, Limón tehát visszatért Humphrey-hez. Közösen terveztek egy Bach estet, amikor eljött a fordulópont, ami minden művész és nem művész sorsát végzetesen és feledhetetlenül alakította át – a második világháború és Amerika hadba lépése. Az előkészületek közepén Limónt behívták katonának. 2 és fél éven keresztül művészi és táncos tevékenysége arra korlátozódott, hogy szórakoztató műsorokat szervezett az amerikai hadsereg kiképzőtáborában. De így megmenekült attól, hogy ténylegesen harcolnia kelljen.
 

 
„A táncosok részben katonák, részben gladiátorok, részben matadorok. Megvan bennük a katonák fegyelmezett bátorsága, a gladiátorok nyers merészsége és a matadorok finomsága.” (José Limón: „On Constancy”)

A katonaság otthagyása után ismét Humphrey-hoz ment. 2 év alatt, míg Limón távol volt, megromlott Humphrey egészségi állapota. Befejezve aktív táncosi pályafutását, és fel kellett oszlatnia az együttest. 1946-ban Limón összeszed egy csomó táncost és táncosnőt, és megalapítja a José Limón Dance Company-t, ahol Humphrey-t kéri fel művészeti direktornak. Néhány év alatt meghódítják New Yorkot és Észak-Amerikát, elérik Európát és tökéletesre fejlesztik a technikát, amit ma limóntáncként oktatnak.  Az American Dance Festival-on 1949-ben mutatják be Limón leghíresebb balettjét a “The Moor’s Pavane”-t. Ebben a darabjában az udvari pavane szigorú formalitása mögött lejátszatja Otello teljes drámáját a 4 főszereplő egymás közti cselekvésére redukálva. Az 50-es években Limón együttese Grahamével együtt az amerikai modern tánc előkelő első helyén áll. 1950-ben Párizsbautaznak. A klasszikus baletthez szokott Európa barátságosan, de tartózkodva reagál. Limón együttese az első, melyet a Külügyminisztérium külföldre küld kultúrális feladattal. Az a tudat, hogy művészileg nem érheti utol Humphrey-t, gyakran visszatartotta saját ötleteinek megvalósításától.

Mégis megjelent 1954-ben a “The Traitor” (az áruló) és 1956-ban a “The Moor’s Pavane” mellett legismertebb művei a “There is a Time” (Mindennek ideje van) és az “Emperor Jones” (Jones császár). 1957-ben az együttes ismét Európában turnézik, ezúttal osztatlan sikert aratva a közönség körében. A siker arra bátorította, hogy függetlenebbé tegye magát Humphrey-tól. Míg Humphrey növekvő fájdalmait az izületi gyulladásnak tulajdonította, Limón tudja, hogy előrehaladott rákban szenved. Doris 1958. december 29-én hal meg. A 60-as évek kisebb művészi sikereket hoztak Limónnak és együttesének, mint a megelőző évtized. Limón közben már a modern tánc “nagy öregjeihez” tartozott, akinek fő célja az volt, hogy csupán a test mozdulataival fejezzék ki a szociális és történeti identitásukat. Az “I, Odysseus” című darabjával 1962-ben ismét bebizonyította, hogy mennyire érdeklik az egyéni lelki konfliktusai. Ez nyilvánul meg a “My son, My Enemy” című darabban is, amit 1965-ben készített, s amelyet az ismét megújult American Dance Theatre-nek koreografált. A New York-i “tanács” művészeti osztályától azt a felkérést kapta, hogy vállalja el ennek a repertoár-színháznak tervezett együttesnek a művészeti vezetését. De Limón nem megfelelő ember, így hamarosan visszaadta a posztját. Utolsó koreográfiáját 1972-ben készítette, 64 éves korában a City Center American Dance Marathon számára New Yorkban. A Carlota-t ősszel mutatták be, néhány hónappal Limón halála, december 2-a előtt, már majdnem egy régi elmúlt idő emlékét.

Limón magában tartotta a dualitást, ebből táplálta a féktelen feszültséget, ami a technikájának alapja. “Protagonista és antagonista vagyok egyszerre, bennem van az autoritás és a lázadás, a rend és a káosz.” Amitől csodálatos, hogy ez a sokféle, de azonos gyökerű kettősség nem oltotta ki, hanem erősítette egymást, egyszerre jelent meg a dionüszoszi és apollóni minőség és e kettő küzdelme.

Egyáltalán nem törekedett hamis harmóniára, hagyta megmutatni az igazit, a valót. A limón-táncos nyugtalan és darabos, szögletes mozdulatokkal fejezi ki a benső világot, használja a test súlyát, gördül, lendül és zuhan. És legfőképpen izolál – táncában elemez és megél egyszerre, párhuzamosan és egységben, mégsem kiegyensúlyozottságban.

“A táncos szerencsés ember, mert munkaeszköze minden szerszámok
legkifejezőbb és legcsodálatosabb szerszáma, – az emberi test.”
José Limón: „A táncról”

Források: Daniel Lewis – José Limón Tánctechnikája – Budapest, Planétás Kiadó, 2000.
http://www.tanccsillag.eoldal.hu/cikkek/tancosok/jose-limon.html